Lovasberény lakossága 2020 januárjában értesült róla, hogy él közöttünk egy kicsi lány, aki nagyon súlyos betegséggel küzd és hosszú időbe telik gyógyulása. Ő Horváth Hanna, Horváth Sándor és Vizler Adrien kislánya a Rákóczi utcában. Akkor nagyon sok ember összefogott önzetlenül a család megsegítésére, a nehéz, embert próbáló küzdelemben. Most Hanna édesanyja meséli el az elmúlt egy év történéseit, melyet folytatásokban közlünk.

Eltelt a hétvége, Hanna látszólag jól volt, de az értékei nem javultak, már vér volt a vizeletében is. Hétfőn eldőlt: Hannát műteni kell, viszont a hónap végén adott kemó elvitte a sejtjeit, úgyhogy ment a sejtnövelő, mert így nem lehet műteni. Másnap délelőtt szóltak, hogy délutánra be van tervezve a műtét. Hívtam apát, mondtam, hogy induljon azonnal, legyen itt délutánra, de mivel a vérhígítót még reggel megkapta, ezért kockázatos lett volna a beavatkozás, így halasztásra került.
Január 8.: a műtét napja. Pontos időt nem tudtunk, csak hogy délután 3-ig biztosan bejutunk a műtőbe. Sajnos itt a kórházban pont felújítás alatt volt a műtő, ezért mentővel vittek át minket az I. számú gyermekklinikára. A sebész elmondta, hogy ha a bélfalon kialakult tályogban van széklet, akkor Hanna sztómát kap, de ezt csak akkor tudja megmondani, ha megnyitja a hasát. A délelőtt folyamán a doktornő ismerteti a “programot”: Hannát a műtét után mentővel hozzák vissza a klinika intenzív osztályára nagy eséllyel altatva és lélegeztetve. Ez volt az a pont, ahol eltört bennem valami, teljesen lesújtott maga a tudat, hogy az intenzívre fog kerülni. Nyugtatott a doktornő, hogy ott jó kezekben lesz, sokkal jobban tudnak rá figyelni, mint egy ilyen nagy kórteremben. Természetesen ezzel tisztában voltam, de rémisztően hangzott, hogy az intenzívre viszik, ott nem a legegészségesebb gyerekek vannak.

Hannának nem tudtam mit mondjak erről az egészről. Úgy döntöttem, hogy a sztómáról nem mondok semmit, mert még nem is biztos a dolog. Annyit említettem neki, hogy átmegyünk egy másik kórházba mentővel. Egyetlen kérdése volt: Anya! Milyen színű lesz a mentő? Délben megérkeztek a mentősök, apával a kórház folyosóján találkoztunk. Hanna végig sírta az utat, pedig még mesét is kapcsoltak neki a mentőben. Megérkeztünk az I. sz. Klinikára – apa is ott volt már –, bekísértek minket a műtő elé. Az altatóorvos elmondta, hogy semmi fájdalmasat nem fognak vele csinálni, amíg el nem altatják. Kapott bátorítót és elvitték a kezemből… Sírva… Hallottuk még a műtőből is egy percig, hogy keservesen sír, kiabálja a nevünket aztán egyszer csak csend lett.

Egy padon foglaltunk helyet a műtő előtt, egy örökkévalóságnak tűnt az a másfél óra, amíg a műtét tartott, emberek jöttek-mentek, nyílt a műtő ajtaja. Egy hölgy trombocitát vitt be – ezt a tasakot már megismertem, kapott már Hanna –, aztán egy másiknak valami más volt a kezében, nem tudtuk mi az, de eltűnt vele a műtő ajtajában. Két órakor megérkeztek a mentősök és betolták a hordágyat a műtőbe. Először az altatóorvos jött oda hozzánk, elmondta, hogy sikerült a műtét, kicsit alacsony volt a vérnyomása, ezért kapott rá gyógyszert. Pár perc múlva a sebész is kijött, tájékoztatott minket, hogy a műtét komplikációmentes volt, viszont az egyetlen megoldás egy sztóma kialakítása lett, másképp nem lehetett megmenteni Hannát. Csak álltunk és kérdően néztünk egymásra: Miért velünk történik mindez? Hogyan tovább? Mit mondunk Hannának?

Nyílt a műtő ajtó, a mentősök hozták a legkisebb hőst… A legkisebb hőst… altatva, lélegeztetőgépen. Csak az arca látszódott, be volt bugyolálva, nehogy megfázzon a januári hidegben. Zokogtam. Lépésben, szirénázva ment a mentő a Tűzoltó utcáig. Három óra volt, mire az intenzív osztályra értünk. Idegőrlő percek, órák jöttek. Öt órakor egyikőnk bemehetett hozzá, én voltam az. Az intenzíven egyszerre csak egy szülő lehet bent. Az osztályvezető orvos tájékoztatott a házirendről és arról, hogy beszélhetek Hannához, de nincs mély altatásban, úgyhogy ne hangosan, nehogy felébredjen, mert ha elfordítja a fejét, félő, hogy kirántja a tubust. Egy jótanáccsal is ellátott: éjszakára ne maradjak, menjek pihenni, mert holnap – mikor felébresztik – egy mosolygós anyára van szükség. Szörnyű látvány volt, ott feküdt kiszolgáltatottan, a lélegeztetőgép egyenletesen pumpálta a levegőt, a vérnyomásmérő 15 percenként mért. Egy centrális kanül, három branül, nyolc infúziós pumpa, egy gyomorszonda, egy katéter, egy drain cső…. és egy sztómazsák. Felfoghatatlan.

A nővér elmondta, hogy nyugodtan megsimogathatom – egyszerűen nem mertem hozzáérni, nem is nagyon volt rajta szabad hely, mindenhol vagy cső, branül vagy tappancsok voltak. Meztelen volt. Csak egy pelenka volt rajta… Hannán, aki kétéves kora előtt szobatiszta volt.

Megbeszéltük apával, hogy én átmegyek a hematológiára (a cuccaink ott voltak, én az éjszakákat is ott töltöttem) és hozok neki plédet, mesekönyvet, a fürdetőt és a plüss majmát, valamint a cumiját. Igen, Hanna a lélegeztetőgép mellett is cumizott. A folyosón vártam amikor visszaértem, apa írt: Hannát vizes ruházzák, 40 fokos láza van, és nem akar lejjebb menni. A gyomrom összeszorult. Este 9-kor hagytam magára, megnyugtatott a doktornő, hogy ha bármi van, szólni fognak és vigyáznak rá.

Másnap reggel hatkor a hematológián találkoztam a doktornővel és mesélte, hogy Hanna nagyon jópofa volt. Éjszaka voltak bent nála és „felébredt” (altatásban lévő személy hamar hozzászokik az altatószerhez, ezért mindig emelni kell az adagot), kérdezte tőle a doktornő: Hannácska fáj a hasad? Mire Hanna odafordult és megrázta a fejét, majd adtak neki még egy kis altatót.

Fél nyolckor már az intenzíven voltam és ahogy beléptem a kórterem ajtaján, meglepetésemre Hanna már fordította is a fejét és nézett rám. Mondtam neki, hogy aludjon és szintén megrázta a fejét, majd becsukta a szemét és aludt tovább. Tájékoztattak, hogy csökkentik az altatóadagját és a délelőtt folyamán megpróbálják felébreszteni. 10 óra körül meg is érkezett a doktornő, mondta, hogy az ébresztés körülbelül fél órát vesz igénybe, telefonálni fognak, ha visszajöhetek. Nem telt el 15 perc, csörgött a telefonom, hogy jöjjek, Hanna felébredt, de nem akar köhögni, csak engem szeretne. (Extubálás után azért szükséges köhögni, hogy a lerakódott váladéktól megszabaduljon az ember, így könnyebb a légvétel is.) Futottam vissza, Hanna sírt, de mikor meglátott megnyugodott. Oxigént kapott és inhalálást, hogy felszakadozzon a váladék. Mondtam neki, hogy muszáj lesz köhögnie, akkor jobban fogja magát érezni. Nagyon erős fájdalomcsillapítót kapott, így szinte végig aludta az egész napot. Benedek Elek mesét olvastam neki, néha rám nézett, ha kérdeztem bólogatott, de nem szólt semmit. Azt mondták a nővérek, lehet hogy már este, de pénteken nagy valószínűséggel elhagyjuk az intenzívet, mert Hanna jól van és kell a szoba egy másik kisgyereknek.

Folytatása következik.