1956 márciusában láttam meg a napvilágot Lovasberényben. Szüleim háztájival foglalkoztak, így egész pici gyerekkoromtól az állatokkal együtt cseperedtem. Már 5-6 éves koromtól rám bízták a baromfiudvarral kapcsolatos teendőket, csirke, kacsa, nyúl, kecske gondozását.

Ahogy iperedtem a nagyobb termetű számos állat gondozásában is lelkesen segédkeztem. Az állatok gondos ellátása miatt ki kellett maradnom az iskolából, hogy megélhetésünkbe besegítsek.

Az akkori TSZ alkalmazásába kerültem. A PARK presszóval szemben lévő mostani tűzoltószertár épületében, a fejős szarvasmarha ellátásával foglalkoztam. Ezt követően az idősebb munkatársaim látták lelkesedésemet és egyre komolyabb, felelősségteljesebb munkát bíztak rám. Ekkor kezdtem el önállóan 150 db magyar tarka üsző 24 órás szolgálatban történő ellátását, szabadtartású legeltetését.

1975-ben változás következett be az életemben. Szerettem volna kipróbálni más téren is magamat. A 14-es Volánnál szereztem hivatásos jogosítványt, pár évvel később pedig nehéz pótkocsi vizsgát is tettem, mellyel aztán tömegáru fuvarozást végeztem 1982-ig.

Igaz, hogy eltávolodtam az állatoktól, de mikor az országot jártam és megláttam egy csordát, gulyát vagy egy nyájat, mindig megdobbant a szívem…

Így letettem a slusszkulcsot, leakasztottam a gulyásbotot és beleléptem a pókhálóval beszőtt gumicsizmába, melyben aztán a reggeli harmatos lápréten legeltettem a szövetkezet gulyáját.

Másfél évvel később teljesült a gyermekkori álmom, felszabadult egy juhász állás, melynek betöltésére engem kértek fel. Télen-nyáron, hóban-fagyban, a tűző napsütésben az állatok jól tartására törekedtem.

Úgy hozta az élet, hogy 1996-ot követően más munkahelyen kezdtem dolgozni, és ekkor már saját juh állományt is tartottam. Három év múlva a Pro Vértes Közalapítvány munkatársa lettem, itt már a saját nyájam mellett a Pro Vértes juh- és szarvasmarha állományáról is gondoskodtam.

2007-től fő állású őstermelő lettem, ezzel az az álmom is teljesült, hogy a magam juhászatával foglalkozzam.

A lovak mindig jelen voltak az életemben, egész gyerekkoromtól kezdve, szeretetük és a velük való foglalatosság a mai napig benne van mindennapjaimban. Betyárként gazdagítottam Lovasberény falu lovaskultúráját és lovastörténelmét. A térségben a baráti lovastalálkozókon mindig nagyon szívesen részt vettem. Hogy mit jelentenek a lovak számomra? Ezt leírni nem lehet, aki lovas az tudja… ez egy életérzés…

A hagyományok és a hagyományőrzés jelenleg is fontos szerepet tölt be az életemben. Népviseleti, hagyományőrző viseletben sok helyen képviseltettem a pásztor, juhász léthez tartozó illendő megjelenést.

Budapesten a Fonóházban részt vettem a Hortobágyi, Szeged környéki országos pásztor találkozón is, mely szintén a maradandó emlékeim közé tartozik.

Szintén jó szívvel gondolok a Hortobágyon 2004-ben megrendezésre került Pásztor- és Gulyás találkozón a csergetésre (csattintásra) karikás ostorral, melyet egyszerre 79-en kivi-teleztünk, és amely bekerült a magyar rekordok közé.

A Hortobágyon, Szegeden és az ország több neves találkozóján igyekszem a mai napig bemutatni a mostani nemzedéknek, hogy mit és hogyan viseltek a régi emberek. A kalap, a szűr, a pitykés kabát és mellény, a bajusz… ez vagyok én.

Nyugdíjas éveimre élvezem a kis saját gazdaságom adta munkát és annak gyümölcsét.

Következő láncszemként szeretném kérdezni és kérni Engelhardt Ádámot, hogy meséljen nekünk az Engelhardt Dióbirtok történetéről, hogyan kapcsolódott be a családi vállalkozásba, illetve hogy segítsen nekünk egy kicsit egyszerű diófás embereknek, hogyan tudnánk a mostani betegségekből kigyógyítani diófáinkat, hogy újra egészséges termést nyerhessünk?!