Furcsa számunkra, hogy akik újonnan megfordulnak a Szőlőhegyen, nehezen tudják elhinni, hogy valójában honnan indult ennek a csodálatos helynek a története.

Furcsa Hantos Balázs után írni a Szőlőhegyről, mert én is Ütő Endrére tudok hivatkozni. Érdekes, mert Lovasberényt tulajdonképpen Ütő Endre operaénekes fedezte fel és elsőként vett egy kis présházat. Elújságolta az Operaházban és így a sógórnőm bátyja, B. Nagy János - szintén operaénekes - kedvet kapott, és kinézett magának is egy présházat. Valamilyen okból mégsem vette meg, de aztán rövid időn belül a következő dűlőben mégis vett egy szép terciát. Később bátyámék is vettek egyet. Látogatásaink során lassan beleszerettünk a környékbe, ami kicsit furcsának is, kicsit ismerősnek is tűnt számunkra, de végül nagyon megtetszett a környék. Nyilván azért, mert gyerekkorunkban mindketten hosszú évekig nyaraltunk hasonló helyen, én például tanyán, így ez a sajátos miliő nagyon megragadott minket is. Mivel a mi gyerekeink is kicsik voltak még (4 és 6 évesek), nagyon megragadott a lehetősége annak, hogy nekik is sikerülhet hasonló élményekben részesülniük, mint nekünk annak idején. Nagyon kellemes és szórakoztató lesz nekik is ez a sajátos környezet. Másik présház nem volt akkor eladó, így csak egy üres telket tudtunk venni. Amikor megnéztük, pont iszonyatosan nagy volt a fű, a gaz. A két gyerek azonnal bújócskázni kezdett benne, lehasaltak és egyáltalán nem látszódtak ki belőle. Rendkívüli módon örültünk szerzeményünknek. Volt mellette egy másik elhanyagolt telek, egy óriási diófa állt rajta. 12-13 méter volt a lombkorona átmérője, ami – mint később megtudtuk – a katonai térképeken is szerepelt tájékozódási pontként, de sajnos ez a telek nem volt eladó. Később a Tanács államosította, mert nem művelték. Jelentkeztünk bérlőnek és egy év múlva meg tudtuk venni a Tanácstól. A mai napig örülünk neki, a fa sajnálatos kipusztulása ellenére is. Azon a tavaszon Csernobil után (pont akkor volt egy iszonyatos cserebogár invázió is) meghalt a fa. Mit mondjak, nagyon megsirattuk szegényt. A mai napig hiányzik, bár a teraszunk mellett egy körtefa tövében egyszer csak kinőtt egy diófa. Nagyon hosszú hajtásokat növesztett, amit én néhány éven keresztül tőből kivagdostam és ennek ellenére minden évben kihajtott. Aztán tönkrement a körtefa, és attól kezdve hagytuk nőni a diófát, aminek pont olyan hatalmas levelei vannak, mint a réginek voltak. Valószínűleg madár által elejtett dióból nőtt ki, s a mérete, diója alapján feltehetőleg a nagy diófa terméséből nőtt ki. Barátaink, ismerőseink közül többen kicsit hóbortosnak néztek bennünket, hogy egy ilyen telket vettünk meg, ahol se víz, se villany, s lényegében út sem volt, hisz lovaskocsival, kerékpárral jártak ki a faluból. Végülis ez egy szőlőhegy, ahol a közmű nem volt „tartozék”. Nem bántuk, beleszerettünk, immár 46. éve.

Felépült a kis házikónk, de víz, villany sehol. A gyerekeinknek külön örömet okozott, hogy nagyon sok alkalommal lényegében rajtunk kívül egy lélek sem volt a hegyen. Persze külön pikantériája volt az egésznek, hogy folyton figyelni kellett az időt, mikor lesz eső, mert vészes gyorsasággal kellett magunkat összekapni, hogy az eső előtt leérjünk a „rendes” útra. Persze olyan is volt, hogy hirtelen akkora zuhé jött, hogy a szakadék felé már le sem lehetett menni, mivel pillanatok alatt vízmosássá változott az út, márpedig valahogy haza kellett menni. Ekkor felfelé indultunk el, és akkor szerencsére - és szerencsénkre soha többet nem volt ilyen a hegyen – a legközelebbi kukoricaföldön tudtunk valahogy leérni az aszfaltos útra. Mit is mondjak, nagyon mély nyomot hagyott mindannyiunkban.

A szakadéktól kicsit jobbra valakik valamiért kiirtottak egy akácerdőt, s ha nagy zuhé volt, onnan iszonyatos mennyiségű víz zúdult le. Egyik alkalommal egy Zaporozsecet is lehozott a víz, és pont a szakadék előtt kis távolságra állt meg. Akinek addig fogalma sem volt, hogy milyen is az igazi emberi összefogás, az megtapasztalhatta, amikor még csak a földút volt és elöntötte a víz. Ha jött a nagy eső, mindenki lapátot, kapát, gereblyét ragadott, hogy közösen kijavítsuk a javítani valókat. Persze a továbbiakban is karban kell tartani, próbálgattunk pénzeket összeszedni a hegylakóktól, és amennyi összejött, annyiért hozattunk sódert az útra. A szállítás mindig hétköznap történt. Nemigen volt senki, aki szétteríthette volna. Hétfőn mindig szabad voltam, akkorra jött a sóder, és Hantos Évával ketten lapátoltuk-gereblyéztük szét a sódert. Ha tudott, Szili Jani jött segíteni. Hát ez volt a HŐSKOR!

Villany sem volt, petróleumlámpákkal, gyertyákkal oldotta meg mindenki a világítást. Egy idő után mindenkinek sikerült innen-onnan különböző dolgokat beszereznie a komfortosításhoz. Pl. lúgos akkumulátort, aminek a megléte már lehetőséget adott villanyhálózatot csinálni a házikókban, autóizzókkal és villanykapcsolókkal. Jókat szórakozott mindenki a másikon, hogy ki milyen leleményes. A „hazánkban – Lovasberényben és Fehérváron is – állomásozó” szovjet katonáktól rengeteg mindent meg lehetett vásárolni. Vicces volt. Onnan tudtunk szerezni egy aggregátort, így megoldódott az akkumulátor töltése is. Lehetett kapni kis tévéket, ami hálózatról és akkumulátorról is működött. Még mindig megvan. Hihetetlen, hogy mi minden volt náluk eladó!

Ha észrevették, hogy a megengedettnél szorosabb kapcsolat alakult ki az orosz katonák és a magyarok között, akkor a szerencsétleneket gyors ütemben lecserélték újakra.

Ekkor kezdett szerveződni, hogy valamilyen út-megoldás kellene. Horváth László tanácselnök úr semmitől nem zárkózott el, csak pénz nem volt. Akadt egy közeli ismerősünk, akinek a munkahelye felkínált egy kis segítséget, ami egy darus teherautó és egy kis markoló jutányos árú használati lehetőségét jelentette. Akkor már többen voltunk hegylakók, összeadogattuk a pénzt. A tanácselnök úr, vagyis lényegében a tanács anyagilag egy valóban kis összeggel tudott csak hozzájárulni, de valamennyi sódert kifuvaroztatott nekünk. Kb. egy hét alatt elkészültek úgy, hogy masszív útalapot készítettek, és eközben készültek el a kicsit nagyobb kitérők is. Addig csak drukkolni lehetett, hogy ne jöjjön szembe senki, mert nagyon szűkösen lehetett elférni egymás mellett. Ezután még maradt is egy kis pénz, így jutott még egy sóderréteg a kövezés tetejére is, és még le is hengerelték. Az is csökkentette a költségeket, hogy a kedves dolgozókat Horváth Gyuri bácsiék, a tanácselnök nagybátyjáék szállásolták el, és gondoskodtak róluk, az étkezésüket is átvállalták. Fantasztikus öröm volt ennek a csodálatos összefogásnak és a közös attrakciónak az eredménye. Hosszú ideig üzemelt ez az út, csak időnként kellett rá egy kis sóderréteg.

Később lett egy új szomszéd, aki az ÉDÁSZ-nál dolgozott. Elintézte, hogy a kísérleti trafót ne más településre, hanem ide a Szőlőhegyre telepítsék, s így már villanyunk is lett.

Azután alakítottunk egy Vízitársulatot a Polgármesteri Hivatal segítségével, így már vezetékes vizünk is lett. A Vízitársulat koordinálásával és a rengeteg feladat szervezésével lakótársunkat, Nyikos Ambrusné Zsuzsát kértük fel. Ő volt a Társulat koordinátora. Így is köszönet érte, mert hihetetlenül sokat dolgozott rajta és érte. Hátránya is volt a dolognak néhány lakótárs kárára, ugyanis a vezeték kisebb átmérőjű lett, mint a faluban lévő, így, mivel ez a hiba fennállt, csak meghatározott számú fogyasztót lehetett rákötni.

Csaknem 40 év után nyert az önkormányzat pályázati pénzt a külterületi útrendezésre. Így a szakadék felső végétől még kb. 100-150 méterig jutott szilárd burkolat. A további felfelé vezető út is elfogadható. A régebbi önkormányzatok is időnként kicsit besegítettek a Diós fentebbi részeinek járhatóbbá tételébe, kisebb mértékben a Hársas útjába, de ott van még sok tennivaló. Létesült egy panzió is Szőlőhegy felső részén.

Ezekkel a komfortosításokkal a Szőlőhegyre látogatók kicsit irigykedve távoznak, mert rendívül hangulatos, kellemes, csendes, minden pihenést, kikapcsolódást kielégítő a környezet.

Nagy örömet okoz a különböző állatok jelenléte is. Nagyon sok kettő- és négylábú vendégünk, látogatónk is szokott lenni. Rengeteg a madár, nekünk például saját fácánunk van már kb. 6-7 éve, aki rendszeresen átjár a szemben lévő telekről körbenézegetni, eszegetni. A diófa alatt egy őzcsalád szokott aludni. A legkedvesebb élmény volt az a 7 év, amíg itt élt egy róka, akit sajátunknak tekintettünk. Aki annyira megszelídült, hogy a férjem guggolt és egyik kezében lévő tálból evett a róka, a másikból a macska. Furcsa szituáció volt. Természetesen a Vuk nevet kapta, amire hallgatott is. Annyira biztonságban érezte magát, hogy férjem hangjára bármikor előjött fényes nappal is. Egyszer eltűnt, és én sógornőm rendőr bátyját gyanúsítottam, hogy kilőtte a rókát. Égre-földre esküdözött, hogy dehogy tenne ilyet, hiszen ő is szokta nézegetni, amikor a kisrókák játszanak. Végül csapzottan, szőr nélküli farokkal került elő. Valószínűleg csapdába esett, és onnan kezdve soha többet nem jött elő nappal.

Most néhány éve urasan tudunk közlekedni a jó útnak köszönhetően. Természetesen még van fejleszteni való az utak tekintetében a Szőlőhegy többi részén is. További pályázatokkal kell bombázni az illetékeseket, hátha megint sikerül nyerni.
Furcsa számunkra, hogy akik újonnan megfordulnak a Szőlőhegyen – akár csak kirándulók –, nehezen tudják elhinni, hogy valójában honnan indult ennek a csodálatos helynek a története.

Egyszóval, nagyon jó Lovasberényben hegylakónak lenni. Bízom benne, hogy mindenki így gondolja és mindenki így kötődik az egész Szőlőhegyhez. Ha mindenki csak egy gondolattal hozzájárul ehhez a csodához, már nagyon sokat tett és tesz a természetért és saját boldogságáért is.

Következő láncszem legyen kedves ismerősünk, Gombás Ferenc harsonaművész. Kérem, hogy meséljen arról, hogy került Lovasberénybe, miért szeret itt lenni, mivel tölti a szőlőhegyen az idejét? Például szokott-e a hegyen gyakorolni?