2019. novemberében egy megfogalmazhatatlanul szomorú és szívbe markoló hír járta be Lovasberény utcáit, tereit… Talált halló és értő fülekre, facsarta ki a szemeink utolsó könnyeit is.

Egy pici lányra, élete kezdetén, a Jóisten a legnagyobb keresztet bízta. Azt gondolom, és mindig is azt gondoltam - hol a fellegekben sétálva, hol nehéz puttonnyal a vállamon a sötét éjszakában -, mindig azt gondoltam, hogy a Jóisten azokra méri ki a legnehezebb súlyt, akikben megbízik, akikről tudja, hogy elbírják a vállaik.

Az elmúlt egy-két évben, Hannát, totyogó léptekkel ismertem meg a Széchenyi utca alsó során, ahol jövet-menet futottam össze vele az utcán, egy idős, padon ücsörgő bácsi, és az édesanyja, Adrienn társaságában. Ismerkedett a külvilággal, megcsodálta a kék, mellette óvatosan elsuhanó autómat, kémlelte az édesanyja ujja végénél szálló repülőt a bárányfelhők között, vagy épp incselkedett a már említett idős, botot markoló bácsival. Emlékszem, ahogy egyszer a Tőkeföldön élő nővéreméknél töltöttük a délutánt és egy kiadós sétából szaladtak felénk Sógorom keresztgyermekei, Hanna, akinek lépteit szülei óvó tekintete, folyton követte. Emlékszem, ahogy ez a pici apróság virágot szedett, cseresznyét kóstolt és követte unokatestvéreit a diófa, számára, de csakis számára legmagasabb ágára. Emlékszem Édesapja vigyázó kezeire, ahogy segítette a mászását, egyik pontról a másikra… Aztán jött a hír, hogy három utcával odébb, a nagy kék házba költözik a Kicsi Hanna. Azonban a Széchenyi utcai felfedezések pillanatait még utána is nyomon követhettem, mert az idős úr, sokat ült a padon, és ennek az idős úrnak, Hanna elköltözése után is akadt, visszajáró, pici látogatója. Hát így ismertem meg őt, a teljesen átlagosnak tűnő gyerkőcöt, aki szeptember közepén, mint minden korabeli társa, megkezdte élete útját a Lovasberényi Csicsergő Óvoda csemetéjeként.

November közepén, egy rendezvényem alkalmával talált rám a hír, hogy ez a Kicsi Hanna, aki cseresznyét kóstolt, fára mászott, virágot szedett… élet legnagyobb háborúját vívja. Folyamatos harcok és csaták övezik a mindennapjait, a november 15-én diagnosztizált akut limfoid leukémiával. Ekkor éreztem csak igazán, úton-útfélen, boltban, vagy a munkahelyemen, beszélgetve, társalogva az emberekkel, hogy igazi közösség vagyunk. Hirtelen, ekkor eszméltem rá, hogy a temérdek teendő mellett, ebben a felgyorsult világban, az élet folytonos mókuskerekében van egy történet, ami lelassít mindent, ami időt követel, ami felkelti az emberek, más iránti érdeklődését, és van valami, vagy épp valaki, akiért újra és újra összetesszük a kezünket.

Január elején, a Hetednapi Adventista Egyház presbitere, Földesi Hajnalka keresett fel, hogy az évről évre megrendezett Jótékonysági koncertjük, idén Hannáért szerveződik, január 25-én, este 17 órai kezdettel. Akkorra már megkönnyeztem az édesanya, hosszú idő utáni első, januári 19-i, facebook bejegyzését, mikor is Hanna, 67 napnyi kórházi lét után, végre igazi karácsonyt ülhet otthon, a szüleivel. Kérdés nélkül igyekeztem felajánlani minden mennyiségű segítségemet, a bár már megszervezett és igencsak összeállított Jótékonysági esthez. Azt gondolom, ilyenkor az ember mindennemű támogatást és segítségnyújtást is kevésnek vél, és az a bizony önzetlenség sem elégíti ki a tenni akarását! Mert mi mást is lehet ilyenkor segíteni? Sokan lennénk, akik Hannával csatasorba állnánk, és küzdenénk helyette is, ha fogytán az ereje... Adnánk abból a tapasztalatból, hitből és erőből, amit mi már a hosszú, vagy kevésbé hosszú életünk folyamán összegyűjtöttünk… de ezt fentről, a Jóisten nem engedi. Így a Hetednapi Adventista Egyház szervezésében megpróbáltunk segíteni úgy, ahogy tudtunk.
2020. január 25-én, megtelt a gyülekezeti terem. Ott voltak a családtagok, a barátok, Lovasberény közössége. Azok, akik testileg, lelkileg, kívülállóként, de közösen, a célvonalban állva biztatják Hannát a felépülésben. Sokszor küszködve az érzéseinkkel, olykor pedig patakokban folyt könnyekkel hallgattuk a kórus gyönyörű koncertjét, a zongora és a pánsíp különleges játékát, néztük a műsort és adtuk, ami a legkevesebb, de legalább adható… Az este végén, az összegyűjtött borítékok számlálása után, Südi Mihály, falunk polgármestere, elszorult torokkal állt a mikrofon mögé, és mondta be a Hanna gyógyulásáért felajánlott összeget: 762.000 forint! – megállt a levegő! Az akkor már patakokban folyt könnyünk Niagara Vízesésként zúdultak le az arcainkon.

Hanna előtt még egy hosszú és küzdelmekkel teli út áll. De ezután az este után, bizton állíthatom, hogy sokan vagyunk, akik nemcsak a harcok és csaták legyőzése utáni célvonalban várjuk, hanem az út mentén szurkolunk, szorítunk és biztatjuk! A kezelése még sok-sok időt vesz majd igénybe, de mi ott leszünk mellette, és ha tehetjük, mind őt, mind szerető családját támogatjuk! Hanna szülei a közeljövőben, többünk kérésére nyitnak egy bankszámlát, a Kicsi Harcos gyógyulásáért, aminek számlaszámát a későbbiekben közzétesszük!

Van egy kicsi lélek, aki olyan erős, mint mi, együtt, összesen.
De a küzdéséhez még több erőt kell, hogy gyűjtsenek.
Ott, hol a szavak kevesek, imára kulcsoljuk kezünk...
S közös erőnkkel, ezt a háborút is meggyőzzük!
Egy egész település lelkének ereje fonódik most össze,
S így lesz egy nyertes háború, mindnyájunk öröme!

Fülöp-Weigler Bettina Anna