Nem tősgyökeres lovasberényiként, ám most már két hazához szorosan kötődve, túl az életem felén, számomra egyre gazdagabb tartalom kapcsolódik az OTTHON fogalmához. A szülőföld szeretetét, otthon mivoltát meghatározni ugyanúgy nem lehet, mint ahogyan az édesanyánkhoz fűződő szoros kapcsolatunk mibenlétét sem szükséges értelmezni. Átitatja minden pórusunkat, ott van és marad szívünkben, elménkben örökre.

A második, választott otthonhoz/hazához való kapcsolódás már megérdemel némi töprengést.

Mitől lesz a szülőföld után egy új lakóhely otthonná, hazává? Tamási Áron jól ismert mondata, -„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”,-hogyan nyer igazolást?

Az biztos, hogy nem csak úgy, véletlenül, alanyi jogon. Ezért már tenni kell. Mit és mennyit? Kiért? Miért?

Gyermekként nem volt ez kérdés. A felnevelő táj, a szülői ház, a család és a tágabb közösség részeként csak úgy jött magától. Magától értetődő volt, hogy szoros együttműködésben, egymást támogatva lehet csak elviselni a hétköznapok próbatételeit. Mint ahogy az sem volt kérdés, meddig tart az otthon; a kiskapuig, vagy azon is túl? Ünnepekkor nem csak a ház, az udvar tisztult meg, hanem söpört utca várta már a kapu előtt a vendégeket. A közterek rendjére, szépségére ugyanúgy gondja volt mindenkinek, mint saját portájára. Könnyű volt, mert ezer szállal kapcsolódtunk egymáshoz.

Lakóhelyet váltva ez már nem volt ennyire egyszerű. Eltűnt az ezer szál, maradt a kinyújtott, tapogatódzó kéz, s a remény, hogy az egymás felé való jóravaló odafordulás, az új környezet szolgálata, tisztelete itt is otthonná változtathatja a szálláshelyet.

És lassan, de biztosan, működött. Két hazát tudni magaménak áldás és ajándék.

Elnézve a mai munkalehetőségek és az egyéni boldogulás diktálta költözködési szokásokat, megállapítható, hogy már nem annyira magától értetődő akár egy faluközösségen belül is, hogy mit, mennyit, kiért és miért kell tenni? Hogyan lesz a sokszínű, sokféle összetételű lakosságból befogadó, megtartó, tenni akaró közösség, akinek gondja van mind a” külcsínre”, mind a „belbecsre”?

Egyik lehetőség, hogy vállalkozó szellemű emberek, csoportok kezdeményezései példát és bátorítást adjanak. A másik, hogy ezeket az ötleteket az arra hívatott szervezetek támogassák, felkarolják.

Csak az első lépések nehezek. Ezért is nagy öröm számomra, hogy egy ilyen kezdeményezésről tudósíthatok.

Egy kis közösség, nevezetesen a Bethlen utca alsó részének lakói megbeszélték, hogy idén tavasszal gondjuk lesz arra is, hogy virágosítsák, zöldítsék a házaik előtti utcarészeket.

Grimm Jánosné Rózsa, az ötletgazda, most elmondja a részleteket.

Kedves Rózsa! Hogyan született meg ez az ötlet?
- András fiammal szinte egyszerre jutott eszünkbe, hogy jó lenne szebbé tenni az utcánkat. A szomszédokkal már szóban egyeztettünk, és nagyon fogadókészek voltak az elképzelésünkre.

Hogyan kívánjátok megvalósítani?
- Tervezünk egy közös megbeszélést, ahol összegyűjtjük az ötleteket, ki mit tud felajánlani, milyen növényeket lehetne elültetni, hogyan képzeli el a közös munkát. Ezután szeretnénk ezt megosztani az önkormányzattal is, hogy az elképzelésünk illeszkedjen az általuk esetlegesen tervezett munkákhoz, és megfeleljen a települési szabályzatoknak.

Kik vesznek részt ebben a munkában? Kikre lehetünk büszkék?
- A résztvevőket még nem szeretném nevesíteni, mert még nem tudtam beszélni mindenkivel. De annyit elárulhatok, hogy az utcában napról-napra nő a csatlakozók száma.

Köszönöm szépen. Sok sikert kívánunk a vállalásotokhoz!

Az ember komfortérzetét nagyban növeli, ha a maga örömére átalakítja, kitágítja a környezetét. Teszi ezt önmagáért, egymásért, önzetlenül, jókedvvel. Rózsáék ezt tudják. Számukra az otthon nem ér véget a kiskapunál.

Önkormányzatunk örömmel üdvözli a kezdeményezést, és amennyiben mások is kedvet éreznének Lovasberény szépítésére, kérjük, keressenek bennünket. Lehetőségeinkhez mérten támogatást nyújtunk hozzá.

„Minden ember egyforma, s annyit ér, amennyit a közösség érdekében dolgozik.”
Wass Albert

Hufnágel Anna