A Szentjánosbogár-tábor csoda. Gyerekként azt hittük, ez csak van, vezetőként tudjuk, hogy ezt az Isten teremti meg, de ehhez eszközökre van szüksége: ránk, vezetőkre és azokra, akik befogadják a tábort.

A járvány miatt kimaradt év után idén nagyon nagy lelkesedéssel, de félelmekkel is vártuk a táborokat. Lelkesek voltunk, hogy folytatódhat a csoda, hogy új lendületet vehet a közösség; de félelmek is voltak bennünk, mert mégis csak egy-egy városba, faluba mentünk el, idegenekként, és a helyiek támogatására is szükség volt ahhoz, hogy megvalósulhassanak az elképzeléseink. Amikor Lovasberénybe érkeztünk, éreztük, hogy ez a falu már lendületben van; nemcsak mi, a helyiek is csillogó tekintettel várták a tábort! Az első percektől tapintható volt a berényiek vendégszeretete - ahogyan tapintható a paprikáskrumpli, a pörkölt, vagy éppen a pogácsa - és felajánlások, önzetlen segítségnyújtás, feláldozott idő, energia, mosolyok, kedves szavak és mindig csillogó tekintetek, melyek végig kísérték a hetet. Egymás mellett ültünk a templomban berényiek és távolabbról érkezett bogarak és Ő, aki azt ígérte: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18,20

Nehéz lenne egy-egy személyt, vagy tettet kiemelni - mi úgy éreztük az egész falu együtt rezgett, és tette lehetővé a Bogár-csodát. Köszönjük!

Szentjánosbogár mindenki, aki világít - vagy csillog a tekintete.

Az Isten küld, testvéreim tinéktek,
hogy sugarai eleven tüzét,
amik arcáról a szívembe égtek,
sugározzam csendesen szerteszét
a testvéreknek, kik az éjben járnak.
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.
(Sík Sándor)