Általános iskolás, 8. osztályos voltam, mikor Czompó Zsuzsa nénivel, egy honismereti óra keretein belül, „Ismerd meg kis hazádat!” – felkiáltásra ellátogattunk a Faluházba, a Cziráky Kastélyba és többek között az iskolához elég közel lévő Lenke Galériába. A Faluházban és a Cziráky Kastélyban már rengetegszer jártunk, hiszen abban az időben még hatalmas, háromturnusos faluház-táborok zajlottak nyáron. Tudtuk, hogy a múzeum részlegbe csak felnőtt felügyeletével mehetünk be, hogy a „nekünk” kialakított konyha a második ajtó, a folyosó falán lógó szerszámokat minden évben átbeszéltük, hogy mit mikor, és mire használtak a régi öregek. S persze tudtuk azt is, hogy milyen hosszú az udvar, és pontosan milyen erőséggel kell elütni a teniszlabdát a métaütővel, hogy az túlmenjen a pulóvereinkkel és táskáinkkal kibójázott pályán, de ne menjen át a betonkerítés felett. (A sok-sok év alatt a kertszomszéd pajtája rengeteg labdát gyűjthetett. Abban az időben fogyóeszköz volt a teniszlabda.)

A Cziráky Kastélyba is be-bejártunk évente egyszer-kétszer, majálisok alkalmával, hol magunktól, hol a szüleinkkel, hol pedig az eső vert be bennünket egy-egy falunapon. Azonban az iskolához igen közel eső Lenke Galéria kapuja mindig zárva volt előttünk. Talán azt a kirándulást vártuk legjobban. Akik az alsó falu végén laktak, suliba menet el-elmentek a tulipános kapu előtt, de én, aki fent laktam, majdnem már a csákvári hegyeken, számomra teljesen ismeretlen volt a zöld kapu, piros tulipánokkal. Emlékszem, gyalog mentünk. Hangosak voltunk, és rettentően elevenek. Majd megállva a kapuban, egy magas férfi nyitott ajtót. Ha pár évvel fiatalabbak lettünk volna, biztos hangosan is kiszalad a szánkon, hogy „Jé, ez a bácsi van az énekkönyvünk elején.” (Liszt Ferencre gondoltunk) – persze ehelyett inkább elcsendesedtünk és attól kezdve, mintha valami beidomított bandára cseréltek volna bennünket.

Akkor én már ismertem Endre bácsit, hiszen egy-két ünnepségen ő is, én is részt vettünk. Volt, hogy egymásnak adtuk a mikrofont, volt, hogy csak egymás mellett ültünk az első sorban. De többen ismerték énekversenyekről, hiszen zsűrizni szokta az énekes pacsirtákat a népdaléneklési versenyeken. Szó mi szó, az ismeretlen ház ismerős urat rejtett, aki bő egy órán keresztül kalauzolt bennünket az agyagszobrai között. Mesélt a nádfedeles ház kétszáz éves koráról, a tulipánokról, ami udvar szerte körbevett bennünket, legyen az a tornác kerítéséből kivágott motívum körvonala, vagy a kiskert virágai közül előbukkanó kicsi növény. A piros tulipán volt Endre bácsi kedvenc virága. Bepillantottunk a folyosóra, meg valami kis szobába, ahol akkor, a 14 éves szemünk csak furcsa emberalakokat látott, pirosra mázazva, és kerámia fejeket, arcokat, kezeket… és mindent, de mindent meg akartunk fogni. Meleg volt, azonban mi olyanok voltunk, mint elefánt a porcelánboltban, így elég gyorsan az udvar lett a fő bázis az előadásra. Mint már említettem, akkor jártam először ott, és inkább bűvölt el Endre bácsi sokszínűsége, mint az, amit létrehozott.

Aztán eltelt 13 év. Az utóbbi három évben hivatalos ügyben jártam Lenkénél, többnyire polgármester úrral a tisztaszobában, ahol Lenke fogadni szokta a vendégeket, a látogatókat, a bizonyos ügyekben jártas embereket. Az a szoba is sok kincset rejt, Endre munkái is fel-feltűnnek, de sosem néztem körül, mert nem úgy adta a helyzet.

Majd tavaly, 2022 novemberében jelmezekért mentem Lenkéhez a mesejátékunkhoz. Borús volt az idő, mégis láttam magam a napsütéses májusi udvaron, ahogy 13 évvel korábban álltam Endre bácsi előtt. Mire mindent összeszedtünk, amit Lenke kölcsönadni gondolt, bebarangoltuk az egész házat. A kiállítótermet, a galériát, népi kellékeket csodáltam, aminek nem csak eredetét nem tudtam, de még azt sem, hogy mire és kik használták. Szájtátva álltam, és hallgattam a történetet egy piros-fehér fátyolról, a székely népszokásról, és arról, hogy is került az a rettentően érdekes és gyönyörű asszonyi fátyol a lovasberényi Arany János utca 17-be. Megnézegettem Endre szobrait, és eszembe jutottak a pirosra mázazott emberalakok 13 évvel azelőttről, amik mostanra fantasztikus művészetté váltak a szememben. A fafaragások, a tányérportrék és még sokáig sorolhatnám. S mivel az államat kapargattam a földről, miközben az emeletről ballagtam lefelé, csak annyit mondtam: „én itt is körül akarok nézni.” „Hát akkor kapcsolj villanyt és menjünk!” – válaszolta Lenke, aki Endre műhelyében, az utolsó munkáját is megmutatta, amely tüzet már nem kapott a kemencében.

Ámultam és bámultam, hogy van egy hely Lovasberényben, egy tulipános kapu mögött, amely nemcsak Ütő Endre, Lovasberénybe költözött operaénekes, szobrász és fafaragó művész emlékét őrzi méltán, de gondozott, folyamatosan restaurált munkáit tárná a világ elé. Biztos vagyok benne, hogy nem sokan jártak még a faluvégi nádfedeles házban. Igazából mondhatjuk is, hogy „nem tudjuk mi van ott, de nem is érdekel…” egészen addig, amíg tényleg nem tudjuk, mit rejtenek a falak, a „szobák” a galéria. De vajon, ha volna egy nap, amikor a tulipános kapu kinyílna, ráeszmélnénk-e végre, hogy Lovasberény értéktárában a Cziráky Kastély mellett más is megbújik, amire méltán büszkék lehetünk.

Reméljük, hogy 2023. április 10-én, húsvét hétfőn, a kapuk kinyílnak, és a Kavicskeresgélő Húsvéti túra regisztrációja az Arany János utca 17-ben kezdetét veheti.

Fülöp-Weigler Bettina Anna