A Déli- és Keleti-Kárpátok ölelésében egy kisebbség, a székelység még mindig szolgálatot teljesít, őrzi most már nem a „végeket”, hanem saját magyar nyelvét, archaikus szokásait, szülőföldjét, s ezen keresztül a magyar nemzeti kincs egy darabkáját. Őrzi, mert nem jár neki alanyi jogon ezek megélése, éltetése.

Trianon óta mindig akad olyan jogszabály, ami másodrendűvé sorolja a mesterséges határok közé kényszerített népcsoportot.

Az Európai Unió tagjaként a minden eresztékében nyikorgó demokrácia mégis biztosít egy olyan lehetőséget, hogy már legalább szabad beszélni autonómiáról, önrendelkezésről, s aki ezt megteszi, származásában, szívében székelyként, magyarként, egy fontos feladatot teljesít: nemzetben gondolkodik.

2015. október utolsó vasárnapja óta minden évben ezért gyúlnak ki a lármatüzek, az őrtüzek a székely autonómiáért.

Hogy honnan ez a szokás, arra álljon itt egy idézet: „Fontos mozzanata volt a székely felkelésnek a hadba hívás. Erről az 1463-as rendelet a már régóta létező gyakorlat alapján a következőket írta elő: az összehívás történhetett véres kard körülhordozásával, a székely ispán levelével vagy a vajda levelével, ha ő egyszersmind székely ispán is volt. Más forrásokból további részleteket ismerhetünk meg. A jól informált Kállai erről ezeket írta: Hogyha a felkelésnek hirtelen kellett megesni, lármatűz gyújtatott, és lármafák állíttattak fel minden székben. (...) Mikor a szükség hirtelen felkelést parancsol, minden széknek kapitányai dobokkal és dobosokkal (Zaldobonibus, innen Száldobos helység neve Erdővidéken) lármáztasson, meggyújtatván egyszersmind az esmeretes tűzhalmokon nagy rakás fákat, és aki erre meg nem jelen, fejét veszesse el.” (Egyed Ákos: A székelyek eredetéről és megtelepedéséről)

2020. október 25-én a lovasberényi kastélyparkban is újra fellobbant az őrtűz. A lovasberényiek, de szomszéd faluból érkezettek is méltó módon, verssel, énekkel és csendes határozottsággal álltak a jó ügy mellé.

Külön öröm volt látni a szülők, nagyszülők által kézen fogott gyermekeket. Nekik talán már nem kell elmagyarázni, hogy a székely nem román, mint ahogy Beregszászon, Szabadkán sem magyarul beszélő ukránok, szerbek élnek.

Köszönet ezért az alkalomért a szervezőknek, segítőknek és minden megjelentnek!

Ígérjük, addig gyúlnak ki újból és újból a lármatüzek, amíg minden határon túl szakadt magyarnak joga lesz a saját szülőhelyén egyenrangú állampolgárként élni és szolgálni!

Hufnágel Anna