Lovasberény lakossága 2020 januárjában értesült róla, hogy él közöttünk egy kicsi lány, aki nagyon súlyos betegséggel küzd és hosszú időbe telik gyógyulása. Ő Horváth Hanna, Horváth Sándor és Vizler Adrien kislánya a Rákóczi utcában. Akkor nagyon sok ember összefogott önzetlenül a család megsegítésére, a nehéz, embert próbáló küzdelemben. Most Hanna édesanyja meséli el az elmúlt egy év történéseit, melyet folytatásokban közlünk.

Délután megjött apa, addig helyet cseréltünk, fürdetésre mentem vissza, este. Hanna szinte fel sem ébredt. Sokáig ültem mellette, néztem a gépeket, a vérnyomását, a pulzusát, próbáltam eltalálni mikor alszik el mélyen, mert holnap nagyon nagy szükség lesz rám, pihennem kellett nekem is. 11 óra tájékán szóltam a nővérnek, hogy én mennék, Hanna alszik. Jelezte a nővér, hogy addig várjak, amíg a kiságyon a rácsot felhúzza, nehogy megébredjen, és feltett egy kérdést: Kikötözzem a kezét éjszakára? Szörnyen hangzik, de azt válaszoltam, hogy igen, mert nem tudtam, ha éjjel megébred mit ránt ki magából, valószínű azt se tudja, hogy hol van, és én se ülök mellette, holott azt mondtam, hogy mikor felébred itt leszek.

Másnap reggel fél 8-kor már vártak, mondta a doktornő, hogy most ébredt és már épp keresni kezdett, szóval jókor jöttem. A nővér elmesélte, hogy Hanna nagyon ügyes volt az éjjel. Olyan 2 óra körül megébredt, mondta neki a nővér, hogy majd jövök, aludjon tovább és megbeszélték, hogy eloldozza a kezét, de akkor nem szabad semmit sem piszkálni, kihúzni. Hanna bólintott és így aludt reggelig, nagyon büszke voltam rá. Látszott rajta, hogy magánál van teljesen. Próbáltam bevezetni neki, hogy van egy tasak a hasán, hogy nem fájjon többet a hasa, és most egy kis ideig ide fog majd kakilni. Őt jobban lekötötte a függönyön látható Micimackó és Tigris. Mondták, hogy pakoljak össze, és már indulhatunk is vissza a hematológiára. Azt se tudtam, hogyan fogjam Hannát, mindenhol csövek lógtak, nem akartam neki fájdalmat okozni. Reggel 8 után a saját kezemben vittem át a másik osztályra, pléddel betakarva, a csövek végét egy párnahuzatba bugyolálva.

Az orrszondát az osztályra érkezésünk után nem sokkal kihúzta a nővér, a katétert délután, mivel Hanna ügyesen jelezte, hogy pisilnie kell. Az ölemben ücsörgött, ő, akinek az életmentő műtétjétől még nem is telt el 48 óra, és lassacskán almalevet iszogatott. Ekkora akaraterő volt egy ilyen csöpp leányzóban. A doktornő mondta, hogy egy felnőttet valószínűleg még a lélegeztető gépről se vettek volna le, Hanna pedig iszogat és üldögél, igaz az innivalót még kihányta, nem maradt benne. Eljött az este és sajnos a zsák engedni kezdett, cserélni kellett. A másik onkológiai osztályról szereztek be a nővérek sztómazsákot, de hatalmas volt, nem olyan mint, amit a műtét során felhelyeztek. Hanna ordított. A frissen műtött hasáról kellett a seben keresztül lehúzni a zsákot és újra kötözni az összes vágást, mert elázott mindegyik. Nagy volt a zsák és ahogy Hanna az oldalára feküdt - mivel ő oldalt szeret aludni - rögtön folyni kezdett. Körülbelül 5-ször cseréltek a nővérek tasakot és ágyneműt, majd megunva ezt az egészet, „kitámasztottuk” Hannát, hogy fent maradjon a zsák és ne kelljen ezzel kínozni egész éjszaka. Annyira kifáradt ebben az egészben, hogy az este esedékes vérhígító injekcióra fel sem ébredt, mikor beadta a nővér. Nem csak ő merült ki, én is, és rettegtem a következő napoktól…

Valahonnan szereznünk kellett kisebb zsákot, olyat, ami az ő mérete, mert ez lelógott a térdéig. Mint minden nap, vasárnap is jött a sebész megnézni, hogyan van Hanna, és mivel már 24 órája benne maradt minden, mondta, hogy óhajdiétán van: azt eszik, amit megkíván. Ennek megörültem, mert amúgy sem evett sokat, de a diétás-pépesített kaja egyáltalán nem jött be neki, így a műtétet követően pár nappal Hanna a mama által nekem küldött babfőzelékből evett 1-2 kanállal (ez aztán a diéta).

Hétfőn apával elkezdtünk telefonálgatni, felhívtuk szinte az összes sztómagyártó céget Magyarországon, hogy honnan tudnánk kis méretű zsákot szerezni kipróbálásra, hogy melyik válik be. Készségesen segítettek mindenhol, és szerda magasságában már nálunk is volt az első adag kis méretű zsák, ami jól is illeszkedett erre a pici pocakra, bár a csere még mindig több emberes művelet volt. A sok antibiotikumot sikerült elhagyni, és most már csak egyet kapott célzottan, mivel meglett a szövettan eredménye. Egy héttel a műtét után folytattuk a második kemoterápiás blokkot, elkezdtük a cytosar sorokat, valamint végre megszabadultunk a drain csőtől is. Félrehívott a doktor úr és mondta, hogy ha Hanna hajlandó lenne legalább 8 decit meginni egy nap, akkor a hétvégén (a cytosart 4 napon keresztül kapja, utána 3 nap szünet van, majd újra 4 nap) hazamehetünk. Úristen! Már két hónapja nem voltunk otthon! De ezt Hannának nem mondhattam el, csak, hogy igyon és akkor lehet, hogy hazaenged a doktor bácsi.

Most jött a következő küzdelem. Konkrétan november óta minden nap infúziót kapott, most is ment neki a folyadék és mellette a vénás táplálás is, szinte elszokott az ivástól. Vért izzadtunk - olyan nincs, hogy emiatt nem mehetünk haza! Megvettünk mindenféle üdítőt, kipróbáltuk az összes praktikát és úgy nézett ki, hogy egy vonatos zenélő szívószál meghozta a várva várt sikert, pénteken már 700 ml-t ivott - már csak egy kicsi kell hozzá. Szombaton elértük a bűvös 8 decit, leállították az egyetlen antibiotikumot, de mondta a doktornő, hogy megvárják, hogy 24 órán belül belázasodik-e. Ha nem, akkor - igaz nem három, hanem csak két napra, de - hazamehetünk.

Január 19.: Hazamehetünk! Hanna jól volt, nem lázasodott, ivott, úgyhogy pakoltunk és „hazaköltözünk”. A nővér útmutatásával először cseréltem a zsákot, izgultam nagyon és sajnáltam Hannát, aki végig sírt és le kellett fogni, mert annyira fájt neki. Délután apa megérkezett és elindultunk haza. 67 nap után újra a saját autónkban ült Hanna és az autópályáig rácsodálkozott mindenre, amit látott: Nézd! Egy villamos! Kék busz! Híd! Folyó! Ott egy templom! Otthon mindeközben a „Jézuska” díszítette a fenyőfát és pakolta az ajándékokat, hogy mire ez a pici Hős hazaér, minden kész legyen. Megérkeztünk, de a kezdeti mosoly hamar elillant, ugyanis folyt a tasak, újra cserélni kellett. Ezt követően megnéztük, hogy mit hozott a Jézuska, nagy volt az öröm, sok-sok játék került a fa alá. Még egy újabb zsákcsere és az esti szuri se rontotta el a kedvét Hannának, fáradtan zuhant az ágyba. És mi is. Furcsa volt… Furcsa volt több, mint két hónap után újra otthon aludni, elszoktunk az itteni zajoktól.

Folytatása következik.