Lovasberény lakossága 2020 januárjában értesült róla, hogy él közöttünk egy kicsi lány, aki nagyon súlyos betegséggel küzd és hosszú időbe telik gyógyulása. Ő Horváth Hanna, Horváth Sándor és Vizler Adrien kislánya a Rákóczi utcában. Akkor nagyon sok ember összefogott önzetlenül a család megsegítésére, a nehéz, embert próbáló küzdelemben. Most Hanna édesanyja meséli el az elmúlt egy év történéseit, melyet folytatásokban közlünk.

Úgy éreztem ezt az egy nyomorult hetet már sosem fejezzük be. A vérhígító beadása már maga a katasztrófa. Hanna kilenc hónapja minden nap kapott injekciót, elhiszem, hogy unta, már mi is. Otthon legalább fél óra volt, mire meggyőztük, hogy ha elrántja a kezét kétszer is meg kell szúrni, ezért ne mozogjon. Végül már szereztem annyi rutint, hogy mozgásban lévő gyereknek is be tudtam adni, de szívem szerint vele együtt sírtam volna.

Szeptember 15. Kedd. Elkezdtük az utolsó cytosar sort. És talán nem is meglepő, de Hanna újra lázas lett. Szerda délután kétóránként csillapították a lázát a nővérek, de így sem ment 38,5 fok alá, folyamatosan 39 fok fölötti lázakat mértek. Este az ügyeletes orvos egy három órán át infúzióban csöpögő lázcsillapítót adott Hannának, ami végül éjfél környékén lenyomta a hőjét 36,9-ig. Pisilni újra nem akart, már egy kilóval több volt, mint mikor bejöttünk a kórházba, a kedve viszont nagyon jó volt.

Szeptember 18. A nap, mikor utoljára kapott vénás kemót Hanna. Végre vége ennek az egésznek, de haza még nem mehettünk a láza miatt. Az orvosok arra számítottak, hogy mivel ma kapott még kemót, szombaton lehet, hogy lesz láza, de utána megszűnnek a tünetek és újra elkezd pisilni is. Ez így is lett. Hanna kicsattant az energiától, így hétfőn délelőtt leállították az antibiotikumot is, arra várva, hogy az elkövetkezendő 24 órában nem fog lázasodni és elhagyhatjuk az osztályt.

Szeptember 21. Hannának nem volt láza, sejtje viszont igen. Minden klappolt és a doktornő elmondta, hogy délután mehetünk haza. Elkezdtünk mindenkitől búcsúzkodni, hiányozni fognak. A délelőtti vizit után a nővér jött hozzánk és azt mondta, hogy nincs több vérhígító injekció, az orvosok a tegnapi nappal leállították. Elkezdtem sírni, lehet, hogy jobban örültem ennek a hírnek, minthogy hazamehetünk. Hanna nem értette, hogy miért sírok, de azóta sem hiányolja a szurikat (én sem). Eddig is jó kedve volt, de most mindenkihez szólt és a plüsseit mutogatta. Az elmúlt 10 hónapban nem láttam ilyennek. Délután fél 5-kor kézhez kaptuk a zárójelentést és ezzel egy korszak lezárult.

Következő hét hétfőn kellett mennünk kontrollra. Hanna vérképe jó volt és így elkezdte a fenntartó kezelést, ez azt jelenti, hogy nem vénásan, hanem tablettában szed minden nap citosztatikumot. Október 28-án voltunk záróvizsgálaton, ami EKG-t, röntgent, szívultrahangot és hasi ultrahang vizsgálatot jelentett. Mindent rendben találtak az orvosok és engem már a szeptemberi utolsó kemó óta az érdekelt, hogy mikor lesz végre a sztómazáró műtét. Két nap múlva – 30-án – jövünk megint, mert Hannának lumbálása lesz és azt mondta a doktornő, addigra megkérdezi a sebészt, hogy milyen vizsgálatot szeretne a műtét előtt. Már alig vártam, hogy tasak nélkül kelljen élnünk az életünket. Hanna nagyon jól volt, egyáltalán nem feszélyezte már magát a sztómazsák miatt (ez meg is látszott, mert simán hasra vágta magát, engem meg a víz kivert). Az étvágya jó, aminek nagyon örültem, de sajnos a zsák nem bírta így ki az éjszakát, hiába keltem üríteni, reggelre rendszeresen „úszott” az egész ágy. Még szerencse, hogy nem panelban lakunk, mert sokszor hajnalban indítottam a mosógépet az ágyneművel vagy akár a paplannal is. De nemsokára ez mind megszűnik, csak ez éltetett.

Október 30-án a Nappali Osztályon lumbálták meg Hannát, majd jött a professzor és ő is kérdezte, hogy mi a helyzet a műtéttel. A doktornőnek sikerült beszélnie a sebésszel és ő irrigoscópiát kért a műtét előtt. Ettől féltem… már megint a beöntéses röntgen.

November 3-án volt a vizsgálat. Hanna nagyon nehezen viselte és ameddig tudta visszatartotta a székelési ingerét. Körülbelül 4-szer öltöztünk át, mire el tudtunk indulni. A gyerekülésbe tettem egy pelenkázó alátétet, biztos, ami biztos, és milyen jó ötlet volt, mert Hanna elaludt, majd amikor felébredt, már nem bírta tartani, így a háta közepéig kontrasztanyagos volt. Szegényem még az ezt követő két napban is félve ment el pisilni is.

E hét végén újabb szigorítások láttak napvilágot a Covid-19 vírus kapcsán, ezért csak a halaszthatatlan műtéteket végezték el a híradások szerint. Nagyon izgultam, hogy ha már minden vizsgálatunk megvan, nehogy most mondják le a műtétet. Egész hétfőn a telefonomat figyeltem és reménykedtem, hogy nem hívnak a kórházból.

Kedden, november 10-én mentünk konzultációra a sebész orvoshoz, aki legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy csütörtökön – 12-én – megműti Hannát, és elég csak aznap reggel visszamennünk, nem kellett előző este befeküdnünk. De felhívta a figyelmem, hogy egy hetet bent kell töltenünk. Na, ez nem meglepő, azt az egy hetet simán kibírjuk, voltunk már bent többet is. Kérdeztem, hogy ez után a műtét után is az intenzív osztályra kerül-e Hanna, de erre nem tudott válaszolni, azt mondta, hogy ez a műtét közben derül majd ki.

November 12. A nagy nap. Végre megszabadulunk a sztómazsáktól. Nagy reményekkel és még több félelemmel váltunk el apától a klinika ajtajában. egy heti cuccot bepakoltam a bőröndbe és valamennyi kaját magamnak, mivel Hanna 3-4 napig nem ehet a műtétet követően. Miután megérkeztünk a sebészetre és elfoglaltuk az ágyunkat, el kellett vinnem Hannát fürödni. Elmondtam neki, hogy most aludni fog egy nagyot, és amikor felébred, már nem lesz tasakja. Fürdés után az altatóorvossal átbeszéltük, hogy milyen fájdalomcsillapítási módszert alkalmaznak a műtét során. Hanna lesz a második. 9:30-kor jött a nővér, hogy adjam be Hannának a „bátorítót", majd 9:45-kor a saját kezemben vittem le a műtőbe, mivel ő annyira felbátorodott, hogy esélytelen lett volna elfektetni a hordágyon. Ahogy mentem vissza az osztályra, még hallottam a liftben, hogy keservesen sír és kiabálja, hogy „Anya!”. A szívem szakad meg ilyenkor, de tudtam, hogy jó kezekben van.
Eltelt egy óra… Eltelt két óra… Hanna még sehol…

Folytatása következik.