Mai ésszel az ember megcsóválja a fejét, ha ilyen történetet hall, de ez egy igaz ember igaz története. Hartal Sári 1944-ben a dédanyám, dr. Grünfeld Ignácné cselédje volt. A doktornét, amikor az a hír járta, hogy majd elviszik a zsidókat, beutalta a körorvos a fehérvári kórházba, mert onnan ugye, csak nem (csak de). Mielőtt utolsó útjára indult volna, Hartal Sárival elásták az ékszereit az Öreg utcai ház kertjében biztos helyre, ha netán kifosztanák a házat (detán).

A felszabadulás után nagyanyám, (akkor már) özvegy Mészáros Károlyné, lánynevén szintén Sári, az elhunyt doktorné menye megkereste Hartal Sárit. Ismerték egymást, mert a testvérnénje Hartal Bözsi nagymamám nővérénél, Duha Sándornénál szolgált Budapesten a Futó utca 11-ben. Az ékszereket kiásták, Sári nagyanyám ebből nevelte elárvult anyámat a háború utáni zavaros években.

Hartal Sári házat vehetett volna magának ebből a pénzből, de a becsület többet ért. Egy még dédapám életében készült családi fényképen a cseléd is dédanyám mellett áll. Családtagként kezelt alkalmazottra a bajban barátként számíthatunk – súgom a mai munkaadóknak.

Amikor öt éve dédapám emléktábláját avattuk az orvosi rendelőben, megkértem Szili Miklós polgármester urat, segítsen megtalálni és meghívni Hartalékat. Azt mondta, négy Hartal család is van a faluban, és köztük több Sári.

Azóta megírtam családunk történetét és hálából szeretnék egy példányt ajándékozni emlékül Hartal Sári leszármazottainak, ha a szerkesztőségben jelentkeznek érte.

dr. Balogh Péter