A minap bementem a Rónába egymagam.
Nem volt program, nem volt hangzavar...
csak szeretem elfordítani a kulcsot a zárba.
Olyankor úgy érzem ajtót nyitok a világba.

Bementem szép csendben, halk léptekkel,
testemben repkedő pillangó lélekkel.
Kávét főztem a kis, fehér bögrémbe lassan,
megköszöntem mindent a suttogó falaknak...

.hogy már lassan, négy éve mellettem állnak,
mint királynőjüket, úgy szolgálnak.
S ahogy az italom óvatosan a bögrémbe folyott,
Nehéz sóhajomra a Róna elmosolyodott.

Leültem hát kis fotelembe szótlanul és árván,
éreztem a zsongás sosem múló hiányát.
Szokatlan a csend, nekem mégis mesél,
minden centiméter egy-egy emlékről beszél.

A kisasztalra néztem: szanaszét hevertek a rajzok,
a minap bőszen vidultak ott gyermekarcok.
Az irodám tábláján is sok-sok színes ábra
emlékeztet egy boldog délutánra.

Aztán az ajtót lestem, szeretem a nyíló hangját,
mint megfárad öregember a meleg otthonát.
Eszembe jutott, milyen sokan lépték át a küszöböt,
és milyen sokszor okozott ez örömöt.

Majd egy foltot véltem felfedezni a fehér falon,
emlékszem ahogy az unikum kidőlt az asztalon,
és siettek felém, "csak a falra ne folyjon"
elmosolyodtam azon az ócska kis folton.

Aztán láttam a földön egy apró kis repedést,
már tudtam is kinek az emlékét őrzi az a rés.
..mert kicsi volt és bizony elég nagy a váza,
így nem kapott vizet a Nőnapi virága..

A fal sarka, az ajtó mellett már nagyon le van törve,
az asztalokat lépten-nyomon, mindenki beleütötte.
hányszor cipeltük át egyik teremből a másikba,
volt hogy éjszakákon, fáradtan és ásítva.

A cellux nyoma még mindig ott van az ablakon,
poháralátét hiányának nyoma az abroszon.
A könyvtár ajtaja tárva, mintha nem is lenne,
de aki belép, az tudja, hogy ez így van rendbe.

Aztán a kávémat óvatosan kortyolni kezdtem,
régen a feketét hideg tejjel szerettem,
ma már sok-sok csevejjel és hangos szóval,
az Rónában egy kedves találkozóval.